Vannak vacak helyzetek egy cég életében, amikor a hogyan tovább nagyon nem egyértelmű. Kapunk valami homályos utalást, hogy eladnak minket, jön egy nagy reklamáció, és nem tudni, lesz- munka azután, vagy akár a COVID is ilyen volt, hetente kétszer terveztük újra az év hátralévő részét különböző számokkal, tudva, hogy körülbelül bármi lehet.
Vezetőként óhatatlanul befeszít, hogy nem tudom, mi lesz holnap, egyrészt meg kell küzdeni a magam bizonytalanságával, szorongásával, dühével, csalódottságával, másrészt valamit kell kezdeni a hozzánk tartozókkal is, mert minél jobban pörög a nagy fogaskerék, annál gyorsabban pörögnek a hozzá kapcsolódó kisebbek. De mit lehet?
Sajátos választ kaptam erre a dilemmára egy teamcoaching folyamat során az egyik kollégámtól. A folyamatot egy csapatbeli probléma hívta létre, de közben azon is dolgoztunk, hogyan kezeljük a cég aktuális helyzetét.
Információhiányos közegben dolgoztunk akkor már hónapok óta, nem tudtuk, mi a tulajdonos terve velünk, csak a munkához közvetlenül szükséges információt kaptuk meg, azt is nehezen és hiányosan, bármi ezen túlmutatóra pedig nem jött válasz. Nekem sem, és a kollégáknak sem a maguk funkcionális partnereitől. Vakrepülés volt, és amellett, hogy nagyon frusztrált, hogy a központból nem kezelnek partnerként, meg kellett oldani, hogy az üzem menjen, hiszen akár jó vége is lehet, nem áshatjuk alá a jövőnket.
A coach segítőnk a folyamat során többször visszajelezte a csapatnak, hogy az elmondottakhoz képest elképesztően egészséges a szervezet, magas a motiváció az együttműködésre és a közös problémamegoldásra, és nem érzékeli az ilyenkor várható feszültséget. A kolléganő pedig erre így reagált: Azért tudok nyugodtan dolgozni, mert a Kati nem csak mászkál gondterhelten, hanem mindig elmondja, hogy mit NEM tud. Hogy mi a biztos, miről nincs infó, mitől feszült, és mit gondol a hiányzó témákról. Így biztos vagyok benne, hogy ha valami rossz hír lenne, azt is elmondaná…
Voltak már tapasztalataim a válságkommunikációról az üzemben: ha én feszült vagyok, mindenki feszült, ez pedig rossz a dolgozóknak, és nem jó az üzemnek sem hosszú távon, tehát a feszültséget kommunikációval oldani kell. Akár azzal, hogy a rendelkezésre álló megosztható információkat emészthető formában megosztom, ezáltal megszűnik a „valami készül ellenünk” bizonytalansága, akár azzal, hogy jelzem, magánéleti dolog nyomaszt, ne vegyék magukra És hogy amíg a rossz nem biztos rossz, úgy is beszéljünk róla, ne terheljük a napi munkát, a kollégákat, és rajtuk keresztül a családjaikat is a feszültséggel, de ezen keresztül mégis készítsük fel őket, hogy rossz is lehet.
De az, hogy a „nem tudom” kimondása milyen fontos, és mekkora értékkel bír a szervezetben, új eszközt adott a kezembe, hogy az üzemet hogyan lehet nehéz helyzetekben is egyenesben tartani, és a szükségtelen mentális terhelést csökkenteni. Ha mindenki jól van, tudunk ötletelni, mit tudunk megtenni az adott helyzetben.