Amikor átvettem az ÜZEM vezetését, az eleje nagyon kemény volt, heti hat nap, nagyon sok óra. Valamin változtatni kellett.
A következő lépés a döntések helyretétele volt. Itt kétfélével kellett foglalkozni, az egyszerű, ingerküszöbömet meg sem ütő kérdésekkel, illetve a nagyon szakmaiakkal. Az előbbivel nem akartam foglalkozni, az utóbbiakban pedig mindig úgy gondoltam, döntsön az, aki ehhez igazán ért, harminc éve ezzel a témával foglalkozik. Vagy legalábbis kapjam meg egy csomagban, nekem érthető módon a szükséges információkat, de csak annyit, ami tényleg kell, hogy tudjak dönteni.
Az első típus könnyű volt, csak azt kellett mondani: tudod, eddig hogy csináltuk, szerintem meg fogod oldani. Vagy, amikor az egyik termelési csoportvezető az ajtómban arról panaszkodott, hogy nincs perforáció a jegyzetfüzeten, vegyünk másik típust, hogy keresse az illetékes kolléganőt a szomszéd asztalnál.
A szakmai kérdéseknél pedig egyedi megoldásokat dolgoztunk ki. A különleges, soron kívüli fuvaroknál például egyetlen kérdésre egyszerűsítettük a folyamatot, el kellett döntenem, hogy gyors legyen, vagy olcsó? Ha ezt megvolt, onnantól kezdve a többi kapcsolódó döntés ment “magától”, vagyis a teljesen kompetens raktárvezetőmtől, aki eldöntötte, kivel, hogyan, mikor fuvaroztat, és én többet nem is hallottam a feladatról. Bíztam benne, tudtam, megoldja.
A karbantartásnál más módszer vált be. Nem vagyok műszaki ember, semmi értelme sem volt, hogy olyan kérdésekben nyilvánítsak véleményt, amihez nem értek, így lassan kimaradtam a műszaki megbeszélésekből, rájuk hagytam, hogy a műszaki tartalomról döntsenek egyedül. Amikor eljutott a csapat oda, hogy mi a szerintük megfelelő megoldás, vagy volt két jó alternatíva, akkor összeültünk, és összefoglalták nekem, amit tudni érdemes. Mennyibe kerül, miért kell, miért jó, nagyvonalakban hogyan működik.
Ezzel rengeteg órányi olyan egyeztetést spóroltam meg, ahol csak ültem volna, félig meditatív állapotban, bekapcsolt agyi képernyővédővel, vagy azon bosszankodva, mi mást kellene elintéznem. És a döntéshozó megbeszélések is hatékonyabbak lettek, mert elkezdtem jelezni, ha túl sok a részlet, és jobban mederben tudtam tartani a beszélgetést, célirányosan bizonyos információkat kértem és kerestem. Ismertem őket, emlékeztem minden korábban a témában elköltött forintra és a hozzájuk tartozó magyarázatra, és egyre több ismeretem lett a gyártásról, így kevés információból is átláttam, kell-e nekünk az adott projekt, és ha kell, mikor van rá keretünk. Lényegében csak a gazdasági és stratégiai döntések maradtak nálam, a műszakiakat meghozták a hozzáértők nélkülem is.
Ezzel nem csak újabb órák szabadultak fel, hanem egyúttal nőtt a karbantartás döntési tere és felelőssége, a felhatalmazással elismertem a szakmai kompetenciáikat, és épült a kölcsönös bizalom és tisztelet.
Ha átgondolod a napi döntéseid, van, amit nem feltétlenül Neked kellene meghoznod? Szoktad jelezni, ha egy témában túl sok a részlet? Mennyi és milyen információ kell valójában egy jó döntéshez?
by