Ragyogás

A múlt héten megtartottam magammal az idei első teljesítményértékelést, és ránéztem az éves és középtávú célkitűzésekre, hogy állok. Van a listámon mindenféle cél, magánéletre, tanulásra, egészségre vonatkozó, és természetesen a munkára is több, amelyek közül a Bushmills érzés fedőnevű szintet szeretném leginkább elérni.

De mi is ez a cél, és hogyan lett a Szent Grálhoz hasonlatos?

Tavaly Írországban vettem részt egy szervezett úton, és a csoport egyik nap Írország legrégebbi whiskey lepárlóját látogatta meg. Valahogy úgy alakult a helyzet, hogy túl sokan voltunk, kétfelé szedték a csoportot, és az egyikben bevállaltam a gyárbemutató fordítását. Gondoltam, ESAB színekben nagyon sokat csináltam, van rutinom benne, hajrá. A gyár gyönyörű volt, tiszta, rendezett, automatizált, de ami még ennél is jobban megfogott, az idegenvezetőnk lelkesedése volt.

Sajnos nem emlékszem a lány nevére, talán 28-30 éves lehetett, és tele volt energiával. Sütött minden mondatából, hogy pontosan tudja, érti, amiről beszél, tisztában van a termelés folyamataival, a termékekkel, szakmailag maximálisan rendben van, és ehhez még szereti is, amit csinál, és rettentő büszke arra az évszázados történelmű üzemre, amit képviselhet. Iszonyúan rendben volt, profi volt, kedves, és sugárzott belőle az energia, a ragyogása gyakorlatilag az egész csapatot levette a lábáról.

Figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy mennyire nagyon jó lehet így dolgozni, hogy kompetensnek érzem magam, elfogadnak, elismernek, szeretem, amit csinálok, és büszke tudok lenni rá.  És itt vágott gyomorszájon a felismerés, hogy ezt az érzést én ismertem, megvolt, pont így tartottam anno a gyárbemutatókat, és hogy ehhez képest hol van az, amiben hónapok óta vergődök már?  Nem kimondottan ez az energia süt rám vissza, ha tükörbe nézek 😛

Elég sokáig szoktam reménykedni a dolgok javulásában, kellenek az ilyen gyomrosok, hogy meginduljak. Azóta megy az útkeresés, merre tovább, és még mindig sok a kérdőjel, de a célok között kiemelt helyen szerepel, hogy addig megyek, amíg a „Bushmills érzés”-t meg nem találom újra. Valamiben, magamban.

Megkapom gyakran, hogy naiv vagyok, az emberek nagyon-nagy többsége nem így dolgozik, kicsi az esélye, hogy ezt el tudom érni újra. Meg persze az is egyértelmű, hogy ez nem egy konstans jelen lévő állapot, hanem órák, napok, amikor felbukkan, aztán jön a következő nehézség. De annyira jó tud lenni, annyi energiát ad, hogy kár lenne nem keresni 😎

Te ragyogtál mostanában?