A vezetői létről mindig egy régi film jut eszembe, A hosszútávfutó magányossága. A terhelés óriási, a cél messze, és hiába vannak támogatók, családtagok, barátok, akikkel meg lehet osztani a problémákat, valahogy az ember mégis egyedül van. Egyedül van, mert a környezetében lévők rendszerint nem élték át maguk is, mekkora a felelősség, mekkora a teher, hiába a jó szándék, a segíteni akarás, mégsem ugyanaz, mint amikor olyanokkal beszélgetünk, akik ugyanabban a szószban ülnek.
Először ennek az értékére egy vezetői tréningen jöttem rá. Nagyon fiatal voltam még, kevés tapasztalattal, és abban az időben fordult a munkaerőpiac kínálatiból keresletibe, és változott meg a helyi szakszervezet tárgyalási pozíciója, és ennek megfelelően a tárgyalási stílusa is drasztikusan. Volt a cégcsoport érdeke, a dolgozók érdeke és követelése, volt magának az üzemnek az érdeke, ami valahol az előbbi kettő között volt félúton, és voltam én középen, aki nagyon kereste azt a kompromisszumot, ami gazdaságilag is rendben van, és ami miatt nem is lincselnek meg egy sötét estén hazafelé.
Feszült időszak volt, sokat gondolkodtam, elemeztem, és sokszor beszélgettem a hozzám tartozókkal erről, de kevés megértésre találtam, mert a “van a főnök és vannak a többiek” alapfelállásban mind a barrikád túlsó oldalán foglaltak helyet a saját szervezetükben. Vagy nem értették a felvetéseim, vagy nem érezték, miért annyira fontos egy jó lépés a szervezet szempontjából, miért kell az adott kérdésen annyit elemezni.
Aztán beneveztem egy vezetői tréningre, és a vacsorasztalnál szemben ült velem egy idősebb úr, 30 évvel több vezetői tapasztalattal, és a szakszervezettel kapcsolatos problémáiról kezdett beszélni. Nagyon betalált. Wow… Ez az… NEM VAGYOK EGYEDÜL…
Amikor a nagyobb cégek régiós szinten összehozzák az azonos funkcióba tartozókat, nem feltétlenül az éves mutatószámok meghatározása hozza a legnagyobb hasznot, hanem hogy végre olyannal beszélgethetnek, akik ugyanazokkal a dolgokkal küzdenek, hasonló feltételek között. És ez iszonyú fontos, kialakul egy támogató közeg.
És éppen emiatt fontos az is, hogy ha ilyen régiós csapatra nem támaszkodhatunk, akkor keressünk olyan képzést, fórumot, mentort, akivel vagy akikkel azt érezzük, értik a problémáinkat, és nem vagyunk egyedül. Néha elég elpoénkodni a dolgokat, és kimegy a stressz, de az sem baj, ha van kivel együtt ötletelni, rendszerezni, átbeszélni. Mert ő tudja, miről beszélünk, mert benne van.
Neked van kivel átbeszélni, ha egyszerűen minden túl sok, és nagy a gáz?
by