Ez a téma már több, mint egy évtizede érlelődik bennem, és mindig Lev Tolsztoj: Három halál című elbeszélésgyűjteménye alapján a „Három halál” munkacímmel emlegettem, mert amikor egy vezetőt egyik napról a másik napra eltávolítanak, valami meghal benne belül, és a szervezet, melyet el kell hagynia, kicsit olyan, mint egy család, mely családtagot veszít. Trauma ez mindkét félnek, a vezetőnek is, a szervezetnek is, amit fel kell dolgozni, valahogy meg kell érteni, racionális magyarázatot kell találni, hogy tovább lehessen menni.
Nem vagyok pszichológus, nem célom egyetemes megoldásokat keresni, de a három általam közelről ismert történet talán ad gondolkodnivalót.
Az első évtizedeket megy vissza. Egy lakatosműhelyben várakoztam éppen, és a fali táblájukat olvasgattam. Megelőző karbantartás, csajos naptár, a szokásos dolgok, és egy ezeréves post-it lap, rajta egy pár évvel korábbi dátummal. Rákérdeztem, mi ez a dátum, miért van itt? A hangulat egy pillanat alatt változott meg, vágni lehetett a keserűséget, amikor válaszoltak: ezen a napon rúgták ki A-t. Meglepett a komorság, és kértem, meséljék el, mi történt. Kiderült, hogy A a gyár indulása óta, körülbelül harminc éve dolgozott velük, együtt kezdték, építették a termelést, és ő egyre feljebb emelkedett. Műszakilag is nagyon jó volt, és gazdaságilag is, elismerték, tisztelték, és az üzem elfogadta első számú vezetőnek, amikor kinevezésre került. Több, mint egy évtizedet töltött ebben a pozícióban, a gyár pedig szépen növekedett.
Minden úgy tűnt, rendben van, majd egy reggel váratlanul megérkezett a HR-től valaki, és A egy órán belül eltűnt. A helyettese megkapta a kinevezését, majd a HR szó nélkül, magyarázat nélkül távozott.
A-t sokkolhatta a helyzet, mert ugyanabban a városban élt, de többet nem látták. Megszakított minden korábbi emberi kapcsolatot, nem járt el otthonról, nem beszélt senkinek az esetről. Közel volt már a nyugdíjhoz, nem is keresett új munkát, elfoglaltságot, egyszerűen eltűnt.
És a csapatot is sokkolta a dolog, hiszen, ha valakit, aki annyit tett ezért a cégért, akiről úgy tudjuk, mindent jól csinált, így küldtek el, mi vár a többiekre? Meg lehet-e bízni a döntéshozóban? Számít-e, ha jól dolgozok, ha bármikor elveszíthetem a munkám? Harminc évet belerakott ebbe a feladatba, és ennyit ért? Minek beletenni akkor? Mivel nem volt előjel, nem volt felkészülési lehetőség, és nem volt magyarázat sem, az összes kérdés, csalódottság, düh és talán szorongás is beleszorult abba a post-it lapba, és évekkel később is élő, érzelmekkel teli témaként jött elő a kérdésemre.
B esete talán egy fokkal transzparensebben alakult. B 20 éve dolgozott a cégnél, sokféle pozícióban teljesített jól, és több nemzetközi projektben is dolgozott, az európai csapatban elismert szakembernek számított. Új főnököt kapott, aki az iparágon kívülről érkezett, és nem volt tisztában az iparági és az adott cégre jellemző sajátosságokkal sem, így elég gyakoriak voltak a nézeteltérések közöttük. B nagyon sok prezentációt készített, érvelt, tényekkel, adatokkal próbálta a jó irányba tolni a stratégiai döntéseket, de rendszerint süket fülekre talált. A csapata végig követte ezeknek a döntéseknek az útját, onnantól kezdve, hogy megpróbáltak együtt egy jó érvrendszert összehozni, odáig, hogy B eléjük állt, és azt volt kénytelen mondani: Ez a döntés. Tudom, hogy nem tűnik észszerűnek, de próbáljuk meg.
B egyre rosszabbul nézett ki, feszült volt, magába fordulva járkált. Egyértelmű volt, hogy ez nem tarthat sokáig, így amikor megtagadott egy munkavédelmi szempontból nem kivitelezhető feladatot, és megjelent a HR, senkit nem ért meglepetésként. Látszott, hogy megkönnyebbült, és vele együtt a kollégák is, akik kedvelték, és aggódtak érte.
A csapat később kapott egy nyúlfarknyi magyarázatfélét a főnöktől, aki azt is megemlítette, hogy mennyi mindent tett B a cégért, és elismerte, mint szakembert.
B ugyan az üzemtől nem tudott elköszönni, de a közvetlen kollégái szerveztek neki búcsúztatót, ahol ki tudták beszélni a dolgokat, lehetett együttérezni, elismerést kifejezni, szidni a főnököt. Le lehetett zárni mindkét oldalról a kapcsolatot, vagy inkább a kapcsolat eddigi fejezetét.
B néhány hónapot otthon töltött, átértékelte a dolgokat, majd új életet kezdett. A volt kollégákkal szívesen beszélget, ha találkoznak, néhányukkal tartja is a kapcsolatot. Az eltávolítása jókor érkezett, valószínű az egészségét mentette meg.
És végül C. C más okból, de terapeutát keresett, és végül úgy alakult, hogy mire a más okot sikerült helyre tenni, már meg kellett küzdenie a munkával kapcsolatos belső dilemmáival. Látta, hol nem mennek igazán a dolgok, volt tapasztalata, hogyan lehetne javítani, mit kellene tenni, de egyszerűen süket fülekre talált. Nem hallgatták meg, és nem értette, hogy minek vették meg drága pénzen a tudását, tapasztalatát, ha most meg nem használják. A helyzet tovább romlott, amikor a főnökét lecserélték, és kapott egy meglehetősen agresszív, arrogáns újat, akinek ráadásul nem volt tapasztalata egy ekkora szervezet vezetésében. Dolgozott benne az értetlenség, hogy az események mennyire nem racionálisak, a remény, hogy már csak egy kicsi kell, és meg tud ez változni, minden jóra fordul, és a felelősség, hogy nem hagyhatja magára a csapatot, amit ő hozott létre.
A mozgástere szűkült, egyre rosszabbul érezte magát, a távozáson kezdett gondolkodni, de lépéseket nem igazán tett. Dolgozott önmagán és ezeken a témákon, beszélgetett a csapatával és a szakemberrel, kidolgozta magából a szorongást, a sikertelenséget, a sértődöttséget, a csalódottságot. És közben csapatként is ugyanezen mentek át.
Egy este azon gondolkozott, hogy nincs kedve bemenni, mert az összes feladat, amivel kellene haladnia, a főnökén múlik, és nem fog tudni lépni. Jött egy sms, a főnök jön holnap egy másik kollégával, akinek amúgy semmi dolga nincs most itt. Majd ránézett a hírlevelekre, és megkapta a szemét egy előrejelzés: az Uránusz kimozdítja, aki nincsen a helyén. Nagyon nem kéne már itt lennie, és miért másért is jönne ez a kolléga? Holnap tehát munkanélküli lesz. Nem várt nyugalommal aludt el.
És reggel valóban felbukkant két ügyvéd is. Elbúcsúzhatott a csapattól, az üzemtől, megköszönhette a munkájukat, és ő is kapott némi elismerést a sajátjáért. Lezárult a fejezet, a munkakapcsolat megszűnt, az emberiek maradtak. Másnap délután furcsa visszajelzést kapott: de örülök neked, hónapok óta nem láttalak önmagadnak.
Három különböző történet, de vannak közös pontok: megérteni, érzelmileg feldolgozni, elfogadni, továbblépni a vezetőnek és a csapatnak is feladat, és sok tényező befolyásolhatja, hogyan sikerül, vagy sikerül-e egyáltalán. Egyúttal azt is mutatja talán, hogy ha a váltás elkerülhetetlen, lehet tudatosan tenni minden oldalról, hogy a továbblépés könnyebb legyen. Az emberi méltóság megőrzése, a szervezetért elvégzett munka elismerése, az elköszönés és lezárás lehetősége mind fontos lehet, ha nem akarunk maradandó törést az egyének szintjén vagy a szervezeti bizalmon és értékek szintjén.
by