Amikor átvettem az ÜZEM vezetését, az eleje nagyon kemény volt, heti hat nap, nagyon sok óra. Elkeseredésemben azon kezdtem gondolkozni, hogy egy-egy -a korábbi vezetők által átvett és tőlük megörökölt- feladat visszaadásával, helyre tételével mennyit nyernék magamnak egy héten. Vagy ha kontrolling szemlélettel nézem, mi az, amit normál körülmények között veszteség az én órabéremmel megcsinálni?
Ez volt az első, aminek nekiálltam. Egyesével szőröztem át a rutinfeladatokat, hogy mit kinek kellene delegálnom egy ideális világban, és mit kell megtennem ahhoz, hogy meg tudja csinálni.
Kellettek például hozzáférések a riportokhoz, megtanulni, mi van az egyes mutatószámok mögött, és hogyan számoljuk őket, meg hogy hogyan kommunikálunk egy-egy nem túl fényes eredményről. Kellett hozzá idő és türelem, mert először megcsináltuk a feladatot együtt, ha kellett, kétszer, háromszor, elmagyaráztam, mi miért van, miért kérem, várom egy adott módon.
Aztán jött a “csináld meg, mielőtt elküldöd, megnézem” fázis. Néha ez is több körre sikerült, ha volt idő, addig küldtem vissza és javíttattam, akár 5-6 lépésben, amíg el nem értük a kívánt állapotot, és közben együtt tanultunk, kialakult az immáron közös gondolkodásmód. Ha nem volt idő, a második kör után megcsináltam, és elküldés után beszéltük végig a miérteket. Ez viszonylag sok munkát jelentett az elején, de hamar visszajött a dolog szabadidőben. Arról nem is beszélve, hogy akik átvették a feladatokat, úgy érezték, hogy tanultak valamit, többek lettek, jobban bízom bennük, ami egyszerre hat jól az önértékelésre, a hangulatra és a teljesítményre.
Következetességgel és kitartással szép lassan elkezdett leépülni a hatodik munkanap, elkezdtem érezni, hogy van értelme időt szánni a feladatok jól megtervezett átadására.
Ha belegondolsz, van olyan feladatod, amit, ha nem Te csinálnál, minden héten visszaadna húsz percet? Két ilyen esetleg?
by