A múlt hétvégén takarításhoz egy stílusokról szóló podcastot választottam, amiben elhangzott egy elég szerencsétlen okfejtés arról, hogy a stílus nem feltétlenül designer darabok beszerzését jelenti, meg lehet oldani a fast fashion üzletekből is olcsón. A felvetés első felével teljesen egyetértek, de a második fele szerintem borzasztóan félrevezető, legalábbis engem nagyon bosszant, főleg azért, mert évek óta kerülöm ezeket a boltokat, nincs türelmem a sok rosszul megvarrott, már az állványon foszló, esetleg viselhetetlen anyagú holmi közül kiásni a kevés valódi gyöngyszemet.
Néhány napja egy kedves leanes ismerős visual management eszközt osztott meg a parkolóóra leállításával kapcsolatban, és úgy tűnik, a leanes gondolkodás tényleg megragad az ember agyában és az élet minden területén megjelenik, mert a ruházkodással kapcsolatos döntéseimben egyrészt egy mutatószámot szoktam használni, mégpedig a költség per viselet mutatót, másrészt a cipőknél és bizonyos ruhatípusoknál az utánpótlást kanban rendszerben működtetem. Mindkettő időt, energiát, pénzt spórol meg, pont, mint egy üzemben.
Hogy a költség per viselet mutató saját találmány-e, vagy olvastam valahol, már nem tudom, de évek óta segítség minden döntésnél. A lényeget már a neve leírja: mennyibe kerül az adott darab, és hányszor veszem fel, ennek a hányadosa egy szám. minél kisebb a szám, annál elégedettebb vagyok a beszerzéssel. A fast fashion esetében a probléma ott van, hogy ugyan olcsón veszem, de valószínű, kevésszer fogom felvenni, így összességében rosszabbul áll a közepes árkategóriájú, jó minőségű, időtálló darabokkal szemben. És a túlárazott márkáktól is véd a koncepció, mert egy több százezres bármit nem lehet annyiszor felvenni, hogy az ésszerűnek tűnjön 😀 Sokszor már a boltban eldől, hogy valamire ránézve tudom, olyan kevésszer fogom viselni, hogy nem érdemes megvenni, de az is teljesen hétköznapi, hogy reggel azt a cipőt veszem fel, aminek rosszul áll a mutatója.
A kanban rendszert főleg a cipőknél fejlesztettem tökélyre, és főleg azért, mert olyan macera megtalálni az igazit belőlük, hogy minél kevesebbszer akarok vele foglalkozni. A működés itt is egyszerű: az egy pár fekete bőr edzőcipő először utcai cipőként kezdi, majd 7-8 év múlva, amikor már elég megviselt, kerti cipőként folytatja, és a piros kártya beérkezik, hogy kezdjem el keresni a specifikációnak pontosan megfelelő, fekete, bőr utánpótlást. És a specifikációk és munkautasítások is szigorúak, nincs nubuk, nincs bevont sarok, a cipők a saját dobozukban, kitömve, méhviaszban várják a szezont.
Persze nem mindig volt így, és persze ez feltételez egy bizonyos tudatosságot, kiforrott ízlést és az aktuális divathullámoktól való függetlenedést, de a mára kialakult, lean alapú rendszer sok felesleges cucc beszerzésétől megkímél.
És hogy miért írtam ezt le? Egyrészt azért, mert ha innen nézzük, a fast fashion NEM olcsó, és hosszú távon borzasztó káros a környezetünkre. Másrészt pedig azért, mert ez is mutatja, hogy nincs olyan tevékenység vagy döntés, üzemi vagy irodai működés, folyamat, amire nem lehet egy jó mutatószámot találni, és ahol valamelyik lean eszköz ne lenne segítség.
by