Tehetünk bármit?
Nemrég vettem fel a fonalat egy régi kollégával, és a „hogy vagy?” kérdésére megemlítettem, hogy úgy tűnik, lassan túl az életközépi válságomon, aminek kimondottan örülök, mert strapás időszak volt. Együttérzően írt vissza, hogy tudja, miről beszélek, és hogy reméli, volt segítségem, mert az ilyen helyzetekben való tudatosság még eléggé gyerekcipőben jár. Nagyon igaza van ebben, ezért is gondoltam, hogy érdemes írni róla. Azt, hogy a mostani nehéz időszakban azonnal kértem segítséget, egy sokkal korábbi, kiégés-szerű krízis élményből tanultam.
Volt egy év a karrieremben, amikor a gyárvezetői pozíció mellett egy európai projektben is fontos szerepet kaptam, a kettő együtt bőven meghaladta a napi 14 órát. Ehhez jött, hogy maximalistaként mindkét helyen helyt akartam állni, szorongtam, hogy nem tudok eléggé jelen lenni, nem akartam cserben hagyni a saját csapatom sem, de a projektet sem, amit nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy én kaptam, és ezeket tetézte, hogy békeidőben sem alszom jól, ekkor meg konkrétan ökölbe szorított kézzel aludtam, reggel úgy kellett kihajtogatni az ujjaim.
Körülbelül hat hónap volt megtalálni a gödör alját, és két markáns, ijesztő tünetem alakult ki. Már ha az ujjkihajtogatást normálisnak számoljuk. Az egyik az volt, hogy nem tudtam olvasni, egyszerűen annyira szórt a figyelmem, és annyira nem tudtam fókuszálni, hogy egy 5-6 soros email elolvasása is feladat volt, könyvet meg nem is tudtam kézbe venni. A másik pedig az, hogy a mentális képességiem, a logikus gondolkodásra való képességem drasztikusan csökkent. Épp költségvetési időszak volt, ültem egy riport felett, amit emlékeztem rá, hogy előző évben értettem, megvoltak az összefüggések, és az istennek sem ment. Mondtam a kolléganőnek, hogy ezt sajnos idén nem tudom megoldani. Persze volt mellette robbanékonyság, érzelmi hullámok, de az olvasás és a gondolkodás kiesése volt a legijesztőbb.
Mert ki vagyok én, ha nem tudok gondolkodni? Hogyan tudom értelmezni a világot, ha nem tudom elolvasni, ami éppen érdekel? Ki vagyok, ha nem tudok tanulni? Meddig visz el a rutin a munkában, és mikor derül ki, hogy az agyam helyén kavics van? Ez volt a legalja. Mivel a házimunkán kívül semmivel sem tudtam foglalkozni délutánonként, állandóan ezen pörögtem. Aki személyesen ismer, tudja, hogy a gondolkodás-olvasás-tanulás-munka az öntudatom négy fontos pillére. Nem tudtam, hogyan tovább, mi van, ha így marad??
Szerencsés vagyok, mert van terápiás szakember a családban, aki támogatott, és addig lökdösött, hogy kerestem és találtam végül segítséget. Gestalt alapú terápiára jártam, és ezzel párhuzamosan elkezdtem agytrénerezni. Ez talán egy kevésbé ismert dolog, de zseniális ketyere, gyakorlatilag újra megtanítja az agyat a különböző tevékenységekhez való megfelelő agyhullámokra, például arra, hogy a nappali emlékek éjszaka feldolgozódhassanak, vagy este le tudjunk lassulni. Emlékszem, amikor kérdezték, hogy biztosan akarom-e a készüléket, mert azért van ára, és időt kell rászánni, és látják, hogy nem igazán hiszek benne. Mondtam, hogy gyakorlatilag azon a ponton vagyok, hogy ha a ráolvasás segít, arra is hajlandó vagyok áldozni.
Februárban kezdődött a projekt, szeptemberre voltam teljesen kész, decemberben 10 napot aludtam nyaralás címszó alatt, és következő év májusára kerültem újra „normális” állapotba. Persze, közben a munkában is vissza kellett lépnem egyet.
Nekem ez volt a figyelmeztetés, hogy nem bírok ki és el mindent, muszáj vigyázni magamra, mert többet nem szeretném átélni azt a félelmet és elkeseredést.
Azóta tudatosan figyelem magam és a helyzeteket magam körül, és ha nő a káosz vagy a feladattömeg, legyen szó COVID-ról, családi vagy céges problémákról, akkor az első, amit igyekszem kimondani, hogy a legfontosabb cél, hogy én egészben maradjak, mert ha ez megvan, minden mást meg tudok oldani, ott tudok lenni azoknak, akikért felelős vagyok. Nem kezelem magam kísérleti nyúlként, hogy majd tuti megoldom, mert nem éri meg a kockázatot, ráadásul ezzel csak az időt húzom, annál később indulok el kifelé. Szuper szakemberek és nagyon jó eszközök vannak, amikkel sokat lehet könnyíteni a folyamaton.
Kérdésként fel szokott jönni, amikor beszélek erről, hogy nem érzem-e, hogy nem vagyok elég jó, mert nem tudom a problémáim egyedül megoldani, illetve az, hogy mit szólnak mások ehhez?
Aki már dolgozott együtt szakemberrel, az tudja, sokkal nagyobb bátorság és erő beleállni a problémák megoldásába szakmai segítséggel, mint otthon egyedül, mert otthon lehet mismásolni, elbújni magam elől, amit a terapeuták nem hagynak. Belekérdeznek, rámutatnak dolgokra, amik kellenek a megoldáshoz, de amikre nem szívesen nézünk rá magunktól, így gyorsabban lehet haladni.
És hogy mit szólnak mások? Azt tapasztalom, hogy már csupán azzal, hogy természetesnek veszem, és így is beszélek róla, ha felmerül, segítek a körülöttem lévőknek, mert hallanak ezekről a lehetőségekről, és mernek segítséget kérni. Valahogy normalizálódik, hogy nem kell egyedül küzdenünk. Nem nagyon volt negatív visszajelzésem, de őszintén szólva az sem nagyon érintene meg, ha lenne, hiszen a saját életemet úgy könnyítem meg, ahogy tudom.
És nem éri meg hősnek lenni, mert a hősök korán halnak…
by