Néhány hónapja volt két különösen nehéz napom egymás után, közepesen nehéz feladatok nagyon nehéz emberekkel.
Az egyik esetben egy nagy összegű szerződés aláírásánál bábáskodtam, ahol maga a téma nem volt túl komplex, szinte minden gyakorlati részletet már előre leegyeztettünk, és mindkét fél akarta a szerződést, de a tárgyalást nehezítette az egyik oldalon egy hegynyi méretű szorongás és bizalmatlanság, és az ebből eredő agresszió, amit a másik fél és én is elég nehezen kezeltünk. Mint egy libikóka, úgy működött a dolog, elértünk egy viszonylagos egyensúlyt, aláírható. Aztán két beszólás, egyensúly kuka, irány az új egyensúlyi állapot. Egyrészt volt bennem egy pozitív feszültség, gondolkodtam, ötleteltem, hogyan tudom közelíteni az álláspontokat, de emellett volt egy gyomorgörcs is, hogy sikerül-e, hogy létezik-e olyan etikus megoldás, ahol mindkét fél nyugodt tud lenni, és jó együttműködés alakulhat ki.
A rá következő napon egy másik feladatnál pedig a mélységes tehetetlenség öntött el, mert egy pénzügyi riportról kellett volna egyeztetnem angolul, és a beszélgetőpartneremmel az istennek sem értettem szót, nyelvi problémái is voltak, és korábbi pénzügyes ismerete sem, ami frusztrálta annyira, hogy hamar kibillentünk a felnőtt-felnőtt beszélgetésből, és átment támadóba.
Mindkét helyzet megoldódott végül, és utána minden aspektusból kielemeztem, hogy legközelebb mit kellene másként csinálnom, hogyan lehetne a megfelelő mederben tartani a dolgokat, de a rossz érzésekkel dolgoztam egy jódarabig.
Váratlan helyről érkezett ehhez a munkához két hasznos gondolat, Thomas Laird Tibet története című könyvéből. Ezeket megosztanám, hátha másnak is hasznos lehet.
Az egyik az „érintettség megszűntetése”. A dalai lámával való beszélgetése során valami váratlan esemény történt, és rajta kívül mindenki egy kicsit megijedt, megzavarodott. Ő viszont évekig tartó meditációval elért egy olyan állapotot, ahol a világi dolgok kevésbé érintik meg. Ez abból a szempontból zseniális nyom, hogy a saját életem szempontjából mindkét nap kimenetele, főleg, ha közép vagy hosszabb távon nézzük, teljesen indifferens, mégis érzelmileg jobban megérintett, mint indokolt lett volna, gombokat nyomott meg, hordoztam a rossz érzéseket napokig.
Nyilván nem tudok máról holnapra negyven évnyi meditációs gyakorlatot magamba építeni, de a gombokon és az érintettség csökkentésén való munka sokat könnyíthet a mindennapokon. Lehet, már az érintettségre való figyelem, mint egy horgony, segíthet munka közben, ha érzem, hogy túlságosan bevonódom, csökkenheti az érzelmi terhet, segíthet határt húzni.
És erre jött pár oldal múlva következő párbeszéd, mint megerősítés. Idézet a könyvből:
- Mi a helyzet azzal a kereszténnyel, aki az összes buddhistát pokolra ítéli?
- Azt hiszem, a buddhisták szerencsére nem juthatnak arra a pokolra. Legalábbis nem a keresztény elképzelés szerint. Van buddhista pokol is, ahol akkor marad valaki, ha akar, és ki is kerülhet onnan, ha akar. Még a poklaink sem egyformák.
Na ez a kulcs. Hogy mennyire veszem magamra a kívülről jövő ingereket, mennyire élem meg rosszul, mit kezdek velük, meddig cipelem őket, vezetőként meddig rágódom a döntéseimen vagy a megváltoztathatatlanon, meddig tartom magam a „pokolban”, valahol rajtam is múlik, vagy csak rajtam múlik, és csinálhatom másként.
Az elmélet, immár sokadjára, összeállt, minden rácsodálkozással nő a tudatosság szintje, és az esély, hogy sikerül kigyakorolni készség szintre. Ideje átgondolni, hogy ma hogy állok a pokolteremtéssel…
by